Amikor még kölyök voltam, az a fajta szerencsétlen, akinek lóg a takony az orrából, de arra sem képes, hogy egy papírzsepit kérjen, ha már az aputól kapott ruhazsebkendője lassan biofegyvernek minősül, akkor akárhányszor megkérdezték tőlem az iskolában, hogy "na, Gergő, mi leszel, ha nagy leszel?", mindig rávágtam, hogy vagy író, vagy semmi. Nem azért, mert valami elfojtott karakánság azért volt bennem, hanem mert anyu rajongott az irodalomért, meg az írókért, úgyhogy úgy voltam vele, hogy annyira nem lehet egy rossz dolog.
Aztán ez a kép így a fejemben is maradt, hogy én egyszer bizony író leszek. Tartotta magát akkor is, amikor hármasra szóbeliztem magyarból, meg akkor is, amikor kibasztak az ELTE-ről, mert basztam bejárni. Még mindig tart, egy kicsit, de egyre inkább felismerem annak, ami.
Van tehetségem hozzá. Ugyanúgy, ahogy a matekhoz is van, meg a testépítéshez is van, meg biztos a szőnyegfonáshoz is, csak azt pl. még sosem próbáltam, míg bezzeg matekból már gimi alatt kiderült, hogy a tehetségem pont arra elég, hogy táblát törölhetek vele, meg apámnak számoljak be az újabb karóról, aki legalább van annyira jólelkű, hogy nem gyilkol meg érte, pedig ezt tanítja negyven éve. Fiam, ne már.
A mateknál legalább hamar egyértelművé vált a képlet: a tehetség az épp arra elég, hogy később kelljen elkezdeni beletenni a marha sok munkát. Mert minden az: munka, munka meg munka. Megvilágosodás előtt-után ugyanúgy le kell vágni a fát.
De táblát törölni a tehetséggel pont annyi: túlbecsülni a képességünket, igazi tróger magabiztossággal, beleturhálni a más levesébe, mert hát bazmeg én ehhez értek, így, csuklóból, felőlem fára mászhatsz a mismás papírjaiddal haver.
Mert lehet, hogy egyszer író leszek. De nem köthetem magam ehhez a karóhoz, ameddig a lelkes amatőr szintjén állok, aki nem tette bele a munkát. Ugyanígy képzeltem magamról azt is, hogy értek a politikához, a filozófiához, meg mi minden máshoz. Hogy én lenyomok bárkit.
Nyomok hát. Leginkább egy álomképet le a saját torkomon.
Mert abban sokkal könnyebb lubickolni, mint beletenni a számolatlan mennyiségű munkaórát. Könnyebb köldököt nézegetni, mint dolgozni, meg azt valahogy megmagyarázni, ahogy kopik az amúgy sem jelentős versenyelőnyöm másokkal szemben.
De ez a gőgös ostobaság mással is jár - a vágyálom, a minek is képzelem magam teremt egy vakfoltot azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiknél nem volt tehetség, csak az erőfeszítés. Mert azt ugye nem ismerte el a tanítónéni, meg anyu meg apu sem dícsért meg érte, csak valahogy úgy alakult, hogy foglalkozott vele az ember pár ezer órát. Aztán jó lesz benne, vagy legalábbis úgy tűnik.
Mert elhinni nehéz. Mert itt nem ismerem fel a butábbakat, csak a szembeötlően okosabbakat. Mert itt minden döntés valami olyan felismerésből fakad, hogy úr ég, hát még mindig mennyire buta vagyok. Így azért valami más a dolog vetülete, hogy azoknál az egyértelmű "célra tarts és tüzelj" helyzeteknél olyan kockázatokat mérünk fel, ami a témához ténylegesen hülyének eszébe se jut.
Nem vagyok az, akinek hiszem magam.
