Van egy régi elképzelés arról, hogy az érzelem és az értelem egy alapvető szembenállásban vannak. A ráció és az emoció mint az életünket meghatározó, ellentétes pólusú erő. Hallgattam volna az eszemre, rossz megérzésem van, azt súgja az ösztönöm, helyesebbnek gondolnám, ha... pedig gyakorlati különbség az események szintjén nincs, legföljebb a motivációk megindoklásában. Kreálmány az egész.
Ezzel nagyjából félre is lehetne dobni az ügyet, meghagyva azt a pszichológusoknak és az ügyes saleseseknek, akik tudják, mikor, melyik szót kell használni valaminek a súlyozására, hisz mi ennél okosabbak vagyunk, és ettől tök jól érezzük magunkat.
Az ilyen illusztrációkkal meg nyilván a faszunk ki van.
Hagynám én ennyiben, csak az a bajom, hogy ha valami ennyire bele van ivódva a nyelvbe, akkor az a különbség szükségszerűen jelentkezik az ember ön- és helyzetértékelésében, ami egy csomó hamis problémához vezet. A hamis probléma ettől nem lesz kevésbé fájó, mert még senki sem gyógyult ki az évekig dédelgetett elmebajából egy verbális nyaklevestől (vagy egy simából, ami azt illeti).
Úgyhogy vegyünk egy valóságosabb ábrát (ami azt is megmutatja, miért nem vagyok pl. grafikus):
Tekintve, hogy mind a gondolatoknak, mind az érzelmeknek fiziológiai gyökerük van, ez talán pontosabb (bár gyerekesen buta leegyszerűsítés).
Amit érzek, az alapvetően kémiai folyamatok eredménye - amit pedig gondolok, az az érzelmi állapotom nyelvesített magyarázata. A kettő nem ellentétesen működik (így van az, hogy amikor az eszem és a szívem mást súg, akkor leginkább nem egy választási dilemma előtt állok, hanem racionalizálom, hogy be vagyok rezelve), hanem egymással kölcsönhatásban. Ugyanúgy bárki betegre tudja gondolkodni magát, ahogy a gondolatok is fixálják a rossz érzéseket externáliákon (vagy a jókat, nyilván esetfüggő).
Ha nem gondolom magam elég okosnak/jó képűnek, úgy elégtelennek fogom magam érezni olyan helyzetekben, ahol úgy vélem, hogy elég okosnak/ jó képűnek kell lenni a megoldáshoz. Így az elégtelenség érzet hozza magával a kudarcélményt. Ha megfordítom, és nem megyek le ezen a gondolati utcán, úgy nem merül fel kétségérzet, a dilemma, ha ilyen helyzetbe kerülök.
Ha gyengének érzem magam, akkor gyengének is fogom magam gondolni, és nem fogok olyan helyzetbe vágni, ahol a fizikai képességeimen múlik a végkimenetel - függetlenül attól, hogy objektíven teljesíteni tudnám-e a feladatot.
Béklyókat csak mi kötünk magunkra, a rossz érzéseinket magunknak tápláljuk.
Persze vannak mélyebb helyzetek, ahol nem negatív spirálról, hanem érzelmi-szellemi kútról beszélünk, de ez sem megoldhatatlan.
A kihívás abban rejlik, hogy ha be is indítjuk a kölcsönhatást egy pozitívabb irányba (ha rosszul érzem vagy rossznak tartom magam, akkor teszek/gondolok róla, hogy ne így legyen), akkor még mindig ellen kell állni a külvilágnak, akik a maguk tengelyei körül pörögnek, próbálván eldönteni, hogy jobbra, vagy balra menjenek, és meggyőzni minket is, hogy tartsunk velük...
Pedig a csavarnak csak lefele vagy felfele van menete.
