Amikor először kerestem állást életemben, nem vettek fel sehova. Semmi értelmesre legalábbis - az első iroda, amibe besétáltam, a Zepter-csodalámpa átverőműhelyé volt.
Akkor ütött be a gazdasági krach, nekem pedig csak egy érettségim volt, meg angol nyelvtudásom - ezzel nyugtattam magamat. A világ összeesküdött ellenem, beszorított egy lehetetlen helyzetbe, olyan falakat állított körém, amiket nem tudok megmászni.
De amire emlékszem, az az állati sok állás, amire nem jelentkeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy telefonon kezelek ügyfélpanaszokat, nem tudtam elképzelni, hogy felszolgálok valahol. Nem tudtam elképzelni, hogy kompromisszumot kötök, hogy többet fogok dolgozni, vagy hogy hétvégente. Az járt a fejemben, hogy ha most kapok egy állást, akkor egy hónap múlva hogy fogok elmenni arra a koncertre, ami pont kedd estére esik?
Világos, hogy nem a válság miatt nem kaptam állást. Nem a hitelszféra összeomlása húzta fel azokat a megmászhatatlan falakat, hanem én.
Ez a pervez mechanizmus vezetett ahhoz is, hogy lassan de biztosan lemondjak az álmaimról. Mert az lehetetlen. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy csinálom. Mert akkor kudarcot fogok vallani, és már az sem marad majd meg, hogy egyszer még megcsinálom.
Felváltotta az ambíciót a húgymeleg közeg, amit kiharcoltam magamnak. Persze a harc itt is csúsztatás - a közegbe belecsúsztam, aztán találtam magamnak kapaszkodót, hogy bele ne kelljen azért fulladni.
A kapaszkodás és önámítás évei alatt azonban ért elég külső hatás ahhoz, hogy valami alapvetően megváltozzon. A teher alatt nő a pálma elve alatt a legfontosabb változás nem a képességeim bővülése volt (hogy van sok dolog, amit régen nem tudtam megcsinálni, most pedig meg tudok), hanem hogy leomlottak a falak.
Mert valójában erről van szó: mindenki, aki előrébb van nálam, noha nagyjából ugyanarról a rajtvonalról indultunk, mással töltötte az idejét. Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljam megmászni a falat, vagy kitaláljam, hogy hogy lehet kikerülni a labirintusból, addig ők simán átmentek rajtuk - mert tudták, hogy nem léteznek.
Vagy hitték, édes mindegy.
Ennyi a tanulság. Az élet nagy labirintusa megmászhatatlan falaival nem létezik - csak egy végtelen pusztán állunk mind, ami dimbes-dombos. Élve kijutni lehetetlen.
A kérdés inkább az: téged hogy ér majd utól a halál? Abban a kráterben, ahol kezdted, félve attól, hogy leesel a falról?
Vagy futva, előre, szabadon, nem létező dolgokkal mit sem törődve?
Mert ez a nem mindegy.
