"Van még hely?" kérdeztük a foglaltház aljában. Az idősebb fazon, az utolsók egyike, aki még talpon volt a Köpiben, csak csóválta a fejét. Teltház, magyarázta, a folyosókon is alszanak.
"Tényleg semmi?"
"Semmi, de ha nem vagytok finnyásak, ott van szembe az öreg gyár..."
Nem voltunk. Már csak azért sem, mert olyan mérhetetlenül pózernek éreztük magunkat, hogy önbecsület-mentésből muszáj volt átmászni a falon.
Pedig nem volt soha lesajnálás - semmi olyan, amik bulikban vagy koncerteken néha érezhetőek a levegőben. Soha, semelyiktől: nem attól, aki tíz éve árulja a képeit Indiában, nem az öregtől, aki a spanyol tengerparton vájta a sziklába az otthonát. Számukra a kifejezés sem értelmezhető, azt hiszem: nem a validációért csinálják. Nem valaminek az elérésére vagy kivívására, egyszerűen így választottak, vagy ide kerültek, emellett pedig kitartanak, függetlenül bármitől. Mert a dolgok menete indifferens külső véleményektől: akkor is így lenne, ha mindenki leköpné őket.
Ez talán a vízválasztó. Kitartani valami mellett akkor is, ha oszlik a pozitív hozadéka, ha a vállalása kényelmetlenné válik. Nem az, hogy ki mennyire menő (tartja magát annak, annak tartják-e mások), mert az mindegy. Lehet, persze, lemenni, megmutatni az arcot, hozni az összes kötelező toposzt, túljátszva, mert akinek meg feszt köze nincs hozzá, az úgy sem tudja megmondani a különbséget (sőt, mire a dolgok magjához érne, inkább kikopik). Aztán haza lehet menni mazsolát enni, visszaszökni az otthon melegébe. Letenni a jelmezt, felvenni egy másikat, okoskodni aztán azon, hogy az épeszű játssza-e a bolondot, vagy fordítva.
Hajlok rá, hogy ez a normális viselkedés - belekóstolni ebbe vagy abba, aztán a konformitás kényelmébe visszatérni. Nem kell mindenkinek teljesen belehülyülnie valamibe, amit rajta kívül az emberek nagy százaléka ostobaságnak tart.
Akinek meg de, az előbb-utóbb úgyis magasról tesz majd rá, hogy alkalmi előnyökért ki kölcsönzi ki a dolog esztétikáját. Annyi szart hajít a kultúra már minden falra, amelyiken remélhető hogy valaki fogyasztani fog, hogy szükségszerűen valakik fent maradnak.
Ettől nem annyira magányos hely a világ, még ha a metafora kicsit szar is.
