Amikor az ember elkezd jó lenni valamiben, annyira, hogy már nem hagyatkozik a külső megerősítésre, akkor kezdődik az igazi harc. Mert olyankor jön a hang, hogy na ugye, mennyire jó vagyok, befektetett munkám nem volt hiába, többé lettem, mint az átlag ember.
Hajlamosak vagyunk hinni ennek, és nem felismerni annak, ami valójában: az ego.
Ilyenkor jön az a rész, hogy kijelentjük, igen, ebben én vagyok a király. Ilyenkor jön az, hogy lenézzük, aki vélhetőleg nem akkora ász ebben a játékban, mint mi magunk - hisz mi is egyszer ilyenek voltunk, csak mi megtettük, amit meg kellett, vérrel-verejtékkel. Ebből következik, hogy aki nem teszi, az kevesebb, mint mi. Az alsóbbrendű, gyenge jellem.
Az ego csapdája ezzel az erősen seggfej-diadém gondolatmenettel azonban még nem válik nyilvánvalóvá. Hogy is válna? Ilyenkor teli erőből vetítjük ki magunkból a vélt királyságot, amit elegen hisznek el ahhoz, hogy működjön. Az átverés abból fakad, amikor az egonak kezdjük tulajdonítani azokat az eredményeket, amiket munkával értünk el - így válik a potyautas gondolat mindennek eredőjévé, akibe aztán kapaszkodunk még akkor is, ha a világ közben erős feedbackkel igyekszik minket épeszűbb vizekre terelni.
Némely tantusz lassan esik le.
Az, hogy ez a vetített énkép és a vele párosuló valóságképzet csupán hitelből (méghozzá a közvetlen környezetünk bizalmi hiteléből) megy, az akkor kezd el nyilvánvalóvá válni, amikor találkozunk olyanokkal, akik nem dőlnek be neki. Nem azokról van szó, akik szóban vagy tettel ellenállnak, mert a tévképzet ezeket röhögve söpri félre, mint hitetleneket, addig felmutatott értékeiktől függetlenül.
Az ego kicsinyessége pont a nárcisztikusságában rejlik. Senkit sem szeret jobban magánál, így hát semmit sem tűr rosszabbul, mintha semmibe veszik. Aki tagadja a király hatalmát, az vét a király ellen.
Ezért lövet a zsarnok a tömegbe, ezért köttetik fel az ellenállás vezére. A zsarnok nem tűrheti az ilyen ellenállást.
Szerencsére legtöbbünknek nincsenek eszközei, vagy akár ilyesféle erőszakra való hajlama, így ezen szituációkat, bármilyen jelentéktelenek is, gyomronvágásként éljük meg. Sokáig megy a box, hogy hát mégis ő volt a hiteltelen, de a hatalom teljes telibe szarása fatális. A sértett ego már nem szolgálja azt a célt sem, amire hivatkozva életre kelt.
Csak akkor jöhet a megnyugvás, ha ezeket a nárcisztikus sérelmeket felismerjük, és törekszünk az igazi ok megszüntetésére. Csak azt bántja, hogy semmibe veszik, aki úgy érzi, hogy minden figyelemnek rajta kell lennie.
(Ezért dugnak a királylányok seggfejekkel.)
Ezzel csak két dolgot akarok mondani:
1) Nem kell fekete köpeny, hogy te légy a seggfej a darabban.
2) Tényleg bánom, hogy annyi embert megbántottam az elmúlt évek alatt. Nem érte meg.
