Nőzni nem arról szól, hogy az embernek van egy nagyon jó szövege, vagy hogy olyan ütős a szaga, vagy annyira jóképű. Nem is arról szól, hogy mennyi pénzt tud az asztalra letenni, nem arról, hogy mekkora panorámája van Budán, vagy hogy mekkora felnik vannak a kocsiján.
Nőzni nem ez a csávó.
Ha nőket kérdezel, persze, azt mondják, hogy azért, mert olyan a kisugárzása. Mert van kiállása, mert olyan férfias. Egy csomó olyan szó, ami istenigazából semmit sem jelent.
Az ember kénytelen tököt növeszteni. Kénytelen szembenézni önmagával, a félelmeivel és a tévhiteivel. Azzal, hogy minden, amit tud, értelmetlen, hasztalan, vagy egyenesen káros. Kitartónak kell lenni, tűrni a kudarcot kudarc hátán, amik fájnak, mert közben embereket megkedvelünk és megszeretünk, és megkockáztatjuk, hogy elveszítjük őket, de csak ebből tudunk tanulni.
Közben meg igyekszik nem egy rohadékká vagy arrogáns faszfejjé válnia, ami nekem nem mindig sikerült, és bánom is: de ahhoz, hogy ne legyek többé Benő, néha át kellett esnem a Benőség túlsó oldalára. Bocs csajok.
Ádám egy ilyen self-made man. Amikor összefutottunk, ledaráltuk a várost. Bromance instantly. A története nagyjából ugyanaz volt, mint nekem: egy fillért nem fizetett soha, semmilyen gurunak, és hajlandó volt leégetnie az egóját párezerszer a sikerért. Egy pattanásos WoW függőként vágott bele, elém pedig egy karakán kölyök állt, akiből dőlt az optimizmus meg a vidámság.
Mire vele összefutottam, én már néhány embernek megtanítottam, amit tudok. Barátság címén segítettem, még ha az én mentalitásom távol is állt mindig az ipar fősodrától, ami sulykolja, hogy legyél sikeres, és akkor a nőknél is fasza leszel. Én tudtam, amit tudtam, hogy mindegy, milyen vagy, ameddig férfi tudsz lenni, addig a nők akarni fognak. A kérdés csak az volt, mit jelent férfinak lenni?
Úgyhogy ott ültünk ketten egy budapesti lebujban, épp egy kellően szétdarált este után, azon tanakodva, hogy ha itthon ez évek óta megy, miért nem termelünk ki több fasza csávót? Tényleg lehúzás-ággá vált itthon az egész ipar, reménytelenül?
És ha nekivágunk mi?
Ez a gondolat aztán megragadt a fejünkben, újra és újra eljátszottunk vele. A tudásunk megvolt, az utat tudjuk, az élményeink magukért beszéltek…
Ezen a ponton idehaza már volt renoménk. Egyre többet jártunk ki a zöldfülüekkel, egyre többször intézték nekünk a kérdéseket a hazai arcok. Úgy tűnt sokak számára hitelesebbek vagyunk, mint a meglévő, hivatalos alternatívák, a siófoki tábor majd kétszázezer magyar pénzért. A tanácsunkkal páran többre mentek, mint a háromnapos tréninggel nyolcvan rugóért.
És sok arc… jóravaló srácok. Csendes gyerekek a hátsó padból. Az a fiú, akinek mindig kisírhattad a bánatod. Az igazi fiúbarátod, vagy a társaság jófej-de-szerény tagja. Döntően ők azok, akik elhatározták, hogy változtatnak magukon, és mondták újra és újra: srácok, az, hogy nektek sikerült, motivációt ad nekünk is.
Nem azért, mert kifejezetten altruista alkatok lennénk. De ha jó vagy, és tudod, hogy jó vagy, az egy marha jó érzés. Én meg gebedjek meg, ha egy ütésem van, akkor odaállok. Épp elégszer hátráltam ki olyanból, amiről később láttam, ment volna, hogy ezúttal ne legyen kétség.
Elveszhetnénk a zajban, űzve a pesti éjszakát, ahogy nem űzi senki, de előtte letesszük a névjegyet az asztalra. A Benőkért meg a nőkért mindenütt.
…úgyhogy most belevágunk.
