Az utóbbi években a legkitartóbb beszédtéma köztem és a szeretteim között az a "Mikor fogsz már felnőni?" kérdése volt. Aggódó hangvétellel, méla undorral, esetleg elnéző félmosoly kísérte mindig, egy egy megértő "jó, jó, de..." replikával kezelve az esetleges fentartásaimat a kérdés jogosságával kapcsolatban.
Mindenesetre nyitott ember lévén hajlottam rá, hogy a kérdés mégiscsak jogos, hogy van egy fajta lineáris progresszió, aminek én korai, míg kedves szeretteim egy későbbi stádiumában vannak. A köztünk lévő távolság tehát valami mentális terepátrendezéssel-átrendeződéssel (építkezéssel vagy bombázással) áthidalható, vagyis egyszer majd megérkezek én is erre a nagy, boldog mezőre, amin kint van a tábla, hogy felnőtt lét, aztán akkor majd jó lesz, meg napsütés.
Ilyenformán mindig diplomatikusan válaszoltam, megnyugtatván őket, hogy nem vagyok menthetetlen elmebeteg, és hogy nem kell majd pár év múlva gyámság alá helyezniük, vagy lamentálni a sírom felett, hogy hejj, pedig jó gyerek volt, csak hülye. Ha előrébb nem is jutottunk ezzel a kérdés eldöntésében, legalább egy kölcsönös lelki hátvakarással felértek ezek a beszélgetések: ők nem aggódtak annyira, én meg megilletődtem, hogy jé, valaki vette a fáradtságot, hogy aggódjon értem eleve.
Viszont.
Most, hogy át még nem ugrottam a kerítést teljesen, de már látom, mi van a túloldalán, ha már itt ülök a tetején egy ideje, mármint a felnövésnek, kezdem megváltoztatni a hangvételemet a hátvakaró diplomatáról egy kevésbé megértő személyére:
Ennek a változásnak az a releváció az oka, hogy a kilenctől ötig terjedő felnőttlétnek az ígérete, az a napfényes rét, az nagyjából azzal egyenlő, mintha az ember kezébe nyomnának egy ásót, meg az utasítást, hogy hat méterrel a föld alatt van a boldogság gyémántja, majd 24/7 azt magyaráznák neki mindenhonnan, hogy a boldogság gyémántja a csúcs. Aki meg nem ás, az életre alkalmatlan, ha nem egyenesen közvesélyes vagy bolond.
Én meg vakarom a fejemet, hogy akkor emberek, akik fél lábbal a föld alatt vannak, magyarázzák nekem, hogy aggódnak, mert hol az ásóm?
Most, hogy én is lapátolom a földet, hétvégi cigiszünetekkel, egy kicsit jobban megértettem ennek a faramuci helyzetnek a miértjét, illetve azt, hogy miért nem osztoznak velem emberek azon a véleményen, hogy ez a földi pokol srácok.
Két lehetséges okot tudok erre: az egyik az, hogy a túlélési logika alapján logikusan hozott válaszokat adunk az életünk kérdéseire, még akkor is, ha a kérdésre adandó helyes válasz megváltozott (vagy létezik rá alternatíva).
A másik, hogy mindannyian bolondok vagyunk, csak ennek vannak a társadalom által elfogadhatóbb- és kevésbé elfogadható formái.
Ebben a perspektívában érthetőbb, hogy miért az az ideális, ha az ember kigürcöli a lelkét, hogy aztán hazamenjen, lenyomja az otthoni rutinokat, majd bevetődjön egy hangot- és képet adó doboz elé, ami az értelmetlen ásásról eltereli a figyelmét. Pont annyira veszi le a szabadság terhét, és pont annyira nyomorít meg, hogy az hosszú távon fenntartható legyen bizonyos addikciók mellett.
Fogyasztásra vagyunk nevelve, a polgári középosztálynál pedig a legoptimálisabb fogyasztó.
Az aggódó tekintetek és jóakaratú baszogatások innentől kezdve pedig azért logikusak, mert mint emberek, szükségünk van a döntéseink és gondolataink külső megerősítésére. Ebből a tudattalan magatartásból következik, hogy keressük azokat a visszhangkamrákat, ahol boldogság van és egyetértés: ez megfigyelhető a vallásos közösségeknél, a politikai táboroknál, a szubkultúráknál.
Ezek a (mentális- és fizikai) fogyasztói attitűdök azonban nem tudnak gond nélkül átlépni az érzelmeken, így szükségét érezzük annak, hogy a halmazon kívül álló idegen egyedeket diferenciáljuk magunktól, kivetítsük rá a frusztrációinkat, stb - míg pozitívabb esetben jön az aggódó baszogatás, hogy de hát szeretlek, miért nem vagy olyan, mint én? A szeretteinkre adunk, ha kívül esnek a visszhangkamrán, akkor pedig konfliktus van, azt pedig nem szeretjük, mert...
...mert végtére is, hozott válaszokból dolgozunk, olyan gondolatokat gondolunk, amiknek sosem tűnődtünk el sem a helyességén, sem az eredetén. Nőjjél fel, házasodj meg, nevelj gyereket, hízzál el, dögölj meg.
Ásd meg a saját sírodat.
Sajnálom. Én megpróbáltam, kérges a kezem. De máshogy látom a játékot, mint ti, és a hétvégi cigiszünetért nem éri meg élni.
De köszönöm az aggódást.
Csak nem kérek a visszhangkamrátokból.
