Ülünk a lövészárokban. Mindannyian. Valakik régebb óta, némelyikünk csak nemrég érkezett. Várjuk, hogy lemenjen a nap. Néha beszélgetünk arról, hogy milyen lehet a mező túloldalán, de több nem esik. Várjuk a holnapot, tétlenül. Hisz felkelni és elindulni azt jelentené, hogy beállunk a golyózáporba.
Aztán egyszer találkozol egy emberrel, aki meghallgatja a mondandódat, mosolyog és bólint. Szűkszavúan annyit mond: nincsenek golyók. Nem lő senki. De az árokban mindenki magányos, és nem hagynak senkit elmenni egykönnyen.
A mezőn csak te vagy, és a legrosszabb, ami történhet, hogy megbotlasz. Aztán felállsz, leporolod magad, és mész tovább.
Közben üvöltenek majd hátulról, hogy de te hülye, hát nem látod, hogy lőnek?
Nem lő senki. Az vagy, ami lenni akarsz. Pontosabban: aminek hagyod magadat lenni.
A Játszmát megfilmesítik. Volt már valóságshow, több is. A hazai vállalkozások közül is került már be több a médiába.
Röviden: az egész randiguru téma nagyobbat fog robbanni, mint eddig. Jelenleg ha lemegyek egy mainstream szórakozó helyre, nem kellene sok keresgélés, hogy találjak olyanokat, akik ezt a hobbit űzik. Az ismerőseid között feltehetőleg van több, aki már találkozott a dologgal, vagy űzi a maga szintjén. Persze, amelyik ügyes, arról sosem fogod kitalálni.
Mert ők tudják, hogy a játék nem az emberekkel van, hanem magukkal. Mindig. Nincsenek varázs sorok meg olcsó trükkök. Csak egy komolytalan játék komoly szabályokkal.
Mert mi nem elégszünk meg a történetekkel, hanem odamegyünk, és kipróbáljuk, újraírjuk, kiforgatjuk és megmutatjuk, hogy mi van a kurva mező másik végén.
