Nefelejcs blog

Két emo ül a Duna partján.

B egy nagyon veszélyes alak. Nem kocsmai bunyós, hanem kimért tróger: ködös tekintettel méri fel a társaságot, a sok megfeszülni akaró fazont és lánykát, slukkot szív, nevet és kipufog, mert nem érdekli.

B nem azért veszélyes, mert szó nélkül megbök, vagy rád küldi az embereit, hanem mert veszélyes ötletei vannak, és pofátlanul lazán ülteti őket a füledbe, hogy mire eszedbe jutna valakit is okolni, már rég menthetetlenül benne vagy a szituációban.

Egyszer például csak elsétáltunk arra, amerre ő épp sörözött, váltottunk pár szót, én pedig akkor vettem a számra az anyját, amikor abba a dönerbe haraptam, amiben répa volt a Mehringdammon.

B tehát veszélyes egy forma, és azt mondta legutóbb, bár nem tudnám utána ugyanúgy mondani, hogy most már kezdjek bele, ne csak csigázzak.

Hallom, ahogy a szomszédban üvöltöznek egymással, miközben rágyújtok vagy a negyedik időhúzó-staubra. Remegek, egyrészt az éhségtől, másrészt meg mert újabban zokni nélkül, papucsban csattogok le a másnapos nesteaért és doboz cigiért. Jó a környék egyébként, bár tegnap úgy sikerült letarhálnia valakinek, hogy még a kapu sem csukódott be mögöttem.

Eszembe jut egy rövid mondatváltásom egy lánnyal, aki azt állította, hogy a barátai utálnak, mert egy seggfej vagyok. Bár ezzel a ténnyel botorság lett volna vitatkozni, azért kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de az egyik, na, az nem utál.

Viccelsz, kérdezett vissza, ő is utál, mert kommunista vagy.

Kommunista vagyok?

Nem, azt hiszem, bár elönt a munkás büszkeség minden alkalomkor, amikor ledarálok egy zubbonyt; tegnap pedig a kommunistának mondható barátaimmal néztem filmet a rendszerváltás környéki, szocialista erkölccsel összeférhetetlen prostituáltakról.

Meg is beszéljük, mármint a kommunistának mondható barátaimmal, de akkor már egy budapesti kávéval (unicum+kávé) beljebb, amit a Doktor úr elmondása szerint a Drosztban isznak a taxisok, barna szofit szívunk, én meg hagyom a levegőben a félreérthető szituációt, miszerint én is strici volnék.

Átnézünk egy sörre az Ankerbe, ahol a múltkor azért oszlott fel a buli, mert egy lány fejét szétverték sörösüveggel, most azonban szelíd hipster hip hop van, mi pedig rájövünk, hogy a férfiember ízlése nagyon hasonló bír lenni, ha az általányok rondák, vagy csábos tánccal kaparnak arra, hogy valaki végre vigye őket haza.

A sörrel pedig az a baj, hogy hozza a haverjait, persze ez még azelőtt történik, mielőtt rálelek a lányra, akinek már kétszer kellett elkérnem a telefonszámát, mert az én mobiljaim korábban halnak, mint a mosónők; először akkor, amikor a tűzraktérben egy pécsi DJ tolt cigányzenét a zsidógyerekeknek. Örülök, örülünk, ez egyébként ugyanazon estén volt, amikor az amerikaikkal azonosíthatatlan állampolgárságú lányoknak adtuk be, hogy Borisz valék oroszból, lenni medve sok, meg kicsit hideg.

Szegény Borisz, rút véget ért, amikor a Juhász lenyúlta, és egy este sikerült belefutnia azokba az oroszokba, akiket akkor ismertem meg, amikor egy flashmob után valami nagyon buta lányt fűztem (nem volt ráírva, mentségemre szóljon), és az egyik drusza épp izomból támasztotta homlokkal az asztalt, elveszve a sörösüvegek között.

Rövidesen elpárolog a figyelmem, hogy testet öltsön Angieben, aki gyönyörű ebony (ez mifelénk a PC kifejezés a feketére), csakhamar megállapodunk, hogy összeházasodunk Las Vegasban egy Elvis imitátor pap előtt, de ma jó fiú vagyok, és hagyom megszökni, rábízva magunkat a pesti éjszaka passzátszelére, hogy egyszer majd újra összehoz minket.

Pedig geci menő lett volna reggel bemutatni a feka lakótársamnak.

Idővel feloszlunk, nekem meg marad a másnap terhe, szerelmes költészet tizenhét éveseknek, meg a kérdés, hogy ha utálom a tinédzsereket és a drogosokat, akkor miért velük van tele mégis a haveri köröm?

Csillag Péter fogalmazta meg flottul: a szociális kör spamjei.

Kérlek hát, ne kérdezzétek meg, hogy mit csináltam tegnap este.

Csak képzeljétek el, hogy mit tenne egy kommunista strici.

Még mindig él bennem a kép, amint a Madách téren lógatjuk a lábunkat, gondolkodva hangosan, vagy az érzés, amikor ökölbe szorult a kezünk a ledarált Kultiplex mellett elsétálva. Sok mindenen rágtuk át magunkat, de ami a legjobban rezonált, úgy hiszem, azt már előttünk megírta a Tóth Árpád sokkal jobban:

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
- Lélektől lélekig, 1923

De javíts ki, ha tévedek. Nem tudom miért, de utána úgy hozta a fátum, hogy már nem voltunk egy frekvencián, sem térben, sem lélekben, de azt hiszem sokat el mond az, hogy ugyan ez már elég régen volt, az én csőrömet még mindig bassza, s elhiheted, nem csak azért, mert senki más nem ismer punk rock vicceket.

Lényegében annyit akartam elmondani, de már mióta, mikor némán üvöltöttem, hogy rájöttem baszki, rájöttem, hogy mi is az oka ennek az elidegenedés néven futó jelenségnek, amit mi leginkább úgy fogalmaztunk meg még anno, hogy hát vannak a sekélyes emberek, meg vannak a seggfejek, meg vagyunk mi, nagyjából.

Istenem, mennyire tévedtünk.

Nem állnék be a seggfej-tagadók táborába, mert ki kell mondani, hogy igenis léteznek, de a kellemetlen igazság az, hogy mi is azok voltunk akkor, egyrészt értetlenségből, másrészt pedig amiatt, ami ennek az egésznek a kulcsa: félelemből.

Mindenki fél. A nagyarcú seggfej az első sorban is fél, ahogy a sarokban ácsorgó kislányok is félnek. Félnek a bírálattól, félnek a kudarctól, félnek attól, hogy valakinek nem tetszenek, vagy hogy olyanokkal lógjanak, akik másnak nem tetszenek, meg félnek még egy csomó mindentől, de leginkább attól félnek, hogy ha őszinték lesznek, akkor az élet nem úgy fog működni, ahogy eddig, és eddig is éppen csak tolerálható sokszor, hát most képzeld el, mi lenne, ha.

Mi is féltünk, mert sérültünk már sokszor, ezért burkolóztunk cinizmusba, kényelmes pozíció az, sosem osztod csak sejteted a véleményed, de ezzel együtt is csak gyáva seggfejek voltunk, nem pedig meg nem értett tündérgyermekek, ahogyan kvázi aposztrofáltuk magunkat.

De amire rájöttem, illetve amit megtanultam, az az, hogy a félelemnek van egy nyelve, amit egyetemesen beszélnek a gyávák világszerte, ahol a jelentés, az átadott érzelem a szavak mögött bújik meg, óvatosan és diszkréten. Megtanulni félelmül az, ami a látszat fényév távolságot lenullázza, de csak akkor lehet, ha szilárd vagy, mint a szikla, mert csak akkor bíznak meg benned a gyávák, ha tudják, nem fogsz vele visszaélni, ha megmutatod, hogy te is félsz, de ennek ellenére tudod kezelni az érzéseidet.

Végső soron ezt jelenti férfinak lenni, azt hiszem. Bátorság nem az, amikor nem félsz, hanem ha úgy is meg tudsz csinálni valamit, hogy közben félsz.

Ha a fentiek megvannak, sok minden megváltozik. Fejre áll a világ. Csökken a düh, például, helyébe lép a megértés, ami különösen furcsa tud lenni néhány személy esetében, mert még gondolatban sem pozicionálnád magad bizonyos figurák mellé, de ez ilyen, az érzelmek egyetemesek, más is úgy fáj, ahogy mi fájunk, és más is úgy boldog, ahogy mi, csak a kiváltó okok térnek el. Valakinek mefedron, valakinek bakelit.

Ez a téma messzebbre vezet, de most csak ennyire van erőm, ha egyáltalán olvasod. Nem kell komolyan venni engem, én sem mindig gondolok magamra, mint hiteles kútfőjére a túlélésnek: a nap végén csak annyi számít, hogy ha belenézel a tükörbe, kit látsz, és az az ember hogy érzi magát a bőrében.

Én csak azt kívánom, hogy a fentiekre bár fele ennyi aljasság árán jöttem volna rá.

Remélem még leszünk egyszer közös frekvencián!

U.i.: kurvára nem másztam rá a csajodra bazdmeg!