Két emo ül a Duna partján.
Egy bort lóbálnak, áttekintve a Margit-sziget felől Pestre, kényelmetlen kövökön ülve, és épp megváltják a világot, ahogy azt illik.
Olyan kérdéseken szenvednek, hogy miért ilyen igazságtalan az élet? Az egyik bőrkabátban, a másik egy bokáig érő szövetben, kalapban, kint egy gyönyörűen szeles estén, a legtökéletesebb tizenhét évesek módjára, búval baszva, mert azt úgy kell.
Két ember, aki évekkel korábban a konfirmációkor még ugyanazt a nem-lány, nem-nő kiscsajt fűzte felváltva, aztán mégis együtt ragadtak.
Két srác, aki menthetetlenül bénának érzi magát, pedig mögöttük van már egy Sziget, amin volt sínnyalás és meztelen vesszőfutás, nem egy gépészváltó, ahol picsára vertek mindenkit, néhol tétre játszva (azóta elhízott) jó nőknél elért csókokért, számtalan régi Tűzraktér megmászások után, jó fajta bulikon ronda gruppikkal metálkoncerten (ahol az egyik hősünk első számszerzését és randiját elérte, egy későbbi pornószínésznővel, amin persze faképnél hagyták), míg a másik bármilyen nőt maga köré tudott tekerni, kivéve azokat, akiket igazán kedvelt.
Választhattam volna más kezdést is a történetnek, de amikor Nándival ott ültünk a Dunaparton, az abszolút mélyponton, azon lamentálva, hogy miért nem szeretnek minket a nők, akiknek őszintén szerelmet vallunk...
…na, akkor nem láttuk, hogy mi minden vár ránk aztán. Akkor még komolynak tűnt a gimnázium, akkor még azt hittük, hogy számít az ebédszünetben bezsebelt ‘street cred’, pedig évekkel később ő a színpadon, én meg berlini a klub tetején már az egész világnak intettünk volna be legszívesebben kétkézzel, ha belegebed is a rokon meg az összes kurva társadalmi elvárás.
De addig még pár követ el kellett görgetni. Neki el kellett hagyni a teizmust, nekem a nácizmust, mert akkor az voltam, ő egy kamu keféléssel, én egy nagyon béna kavarással egy idősebb csajjal a hátam mögött, akkora önérzettel, mint amikor az utolsó wc-papírt téped le - de ilyen, ha kibaszik veled az élet.
És ilyen, amikor te baszol ki vele.
