Rég írtam erre akárhány sort is, de a közeljövőben lesz néhány dolog, amiről úgy érzem, előzetes magyarázatra szorul. Bár kronológiailag akartam vezetni ezt a blogot, egyéb okok miatt megakadtam, úgyhogy inkább itt a válasz arra a kérdésre, hogy Gergő, mégis mi a faszt csináltál az elmúlt években?
A rövid válasz az, hogy dolgoztam meg buliztam.
Az igazság meg az, hogy felcsaptam randigurunak. Vagy valami olyasminek.
Hogy mi?
A dolog 2009 nyarán kezdődött, amikor a napjaimat leginkább derék Sörmártonunkkal való irgalmatlan részegedésekkel töltöttem, meg a mindenféle nők (hasztalan) hajkurászásával. Nem voltam a legjobb passzban lelkileg, de ez az életforma még mindig jobban feküdt, mint az előtte való tél, meg a bakegér pultjának támasztása.
Séa, a rezidens amerikai ekkor töltötte első önálló pár hetét felénk, és ő említette meg, hogy emlékezteti őt valamire ez az egész. Ajánlott egy könyvet, a Játszmát, egy NYT bestsellert, ami röviden összefoglalva arról szól, hogy pár arc kitanulja, milyen dumákkal meg módszerekkel lehet hollywood legjobb nőit felcsípni. A könyv főhősei egy Mystery nevű fószer, a narrátor, meg a számtalan náluk megforduló tanonc, akik hatalmas dellákat csengetnek ki a titkos tudomány megszerzéséért.
Erről a két idiótáról lenne szó.
Na, mondom, ekkora baromságot én még nem hallottam, úgyhogy neki is álltam elolvasni, meg utána nézni, hogy ez mi meg honnan meg merről, de megmaradt a szkepticizmusom, mert akiket én láttam nőket lapáttal hazahordani, azoknak bizony nem sok közük volt azokhoz a dolgokhoz, amiket olvastam.
Közben lett egy kapcsolatom, én meg fenntartottam az érdeklődésemet, bár inkább a pszichológiai része volt érdekes… hogy az emberek tényleg ennyire egyszerű elvek alapján működhetnek? Megnyomod az X gombot és megkapod Y eredményt?
A választ megkaptam, de nem lövöm le a poént.
A kapcsolatomnak aztán vége lett, főként mert egy éretlen állat voltam, aki nem mert szembenézni a problémáival, de az ismerethalmaz megmaradt, úgyhogy jobb dolgom nem lévén, feltettem a kérdést: mi van, ha az a hülyeség, amit eddig gondoltam? Mi van, ha ezek az arcok, akik globálisan egy több milliárd dolláros ipart pörgettek, mondanak valamit? Elvégre láttam rá jeleket: az a pár dolog, amit alkalmaztunk, segített kilendülni az „élettelen kockák” című holtsíkról valami olyanba, ahol eszméletlen sok színes figura pörgött körülöttünk.
Egy berlini kiruccanással beljebb aztán nekiláttam a dolognak, erőből.
Van abban valami furcsa és szomorú, ha az ember heti öt-hatszor vág neki az éjszakának, alkalmanként egyedül, és csak annyi dörög az agyában részegen, hogy nyiss, támadj, zárj, kérjélszámot, most oszd le, most legyél jófej… mint valami elbaszott robot, akit kár volt kiengedni a laborból.
De az egész valahogy kezdett működni. Akár a meglepett arcú gyógyegérre gondolok, akinek a karjai közül rántottam ki a csaját, akár a lányokra, akik azt se tudták, ki vagyok, de már a lécet keresték a nadrágban, vagy a szpemekre, akikkel újra és újra összefutottam bulikban, akár csak egy sör erejéig…
…akár arra, hogy miként dőlt le az egész kép bennem amit addig ápoltam a kapcsolatokról. Túl soknak volt barátja, néha a másik teremben, ahhoz, hogy értelme legyen az egésznek.
A randiguru egy kissé bugyuta, romantikus vígjáték egy csávóról, aki ért annyira a nőkhöz, hogy amúgy jóravaló lúzereknek segítsen összejönni velük.
A valóság pedig az, hogy egy jóravaló lúzer fogja magát, és addig baszkodja magát a földhöz, amíg a legtöbb ember begombázva sem fogja tudni feldolgozni, hogy mi történik:
Folytköv. holnap.