Nefelejcs blog

Ülünk a lövészárokban. Mindannyian. Valakik régebb óta, némelyikünk csak nemrég érkezett. Várjuk, hogy lemenjen a nap. Néha beszélgetünk arról, hogy milyen lehet a mező túloldalán, de több nem esik. Várjuk a holnapot, tétlenül. Hisz felkelni és elindulni azt jelentené, hogy beállunk a golyózáporba.

Aztán egyszer találkozol egy emberrel, aki meghallgatja a mondandódat, mosolyog és bólint. Szűkszavúan annyit mond: nincsenek golyók. Nem lő senki. De az árokban mindenki magányos, és nem hagynak senkit elmenni egykönnyen.

A mezőn csak te vagy, és a legrosszabb, ami történhet, hogy megbotlasz. Aztán felállsz, leporolod magad, és mész tovább.

Közben üvöltenek majd hátulról, hogy de te hülye, hát nem látod, hogy lőnek?

Nem lő senki. Az vagy, ami lenni akarsz. Pontosabban: aminek hagyod magadat lenni.

A Játszmát megfilmesítik. Volt már valóságshow, több is. A hazai vállalkozások közül is került már be több a médiába.

Röviden: az egész randiguru téma nagyobbat fog robbanni, mint eddig. Jelenleg ha lemegyek egy mainstream szórakozó helyre, nem kellene sok keresgélés, hogy találjak olyanokat, akik ezt a hobbit űzik. Az ismerőseid között feltehetőleg van több, aki már találkozott a dologgal, vagy űzi a maga szintjén. Persze, amelyik ügyes, arról sosem fogod kitalálni.

Mert ők tudják, hogy a játék nem az emberekkel van, hanem magukkal. Mindig. Nincsenek varázs sorok meg olcsó trükkök. Csak egy komolytalan játék komoly szabályokkal.

Ez a Project Budapest.

Mert mi nem elégszünk meg a történetekkel, hanem odamegyünk, és kipróbáljuk, újraírjuk, kiforgatjuk és megmutatjuk, hogy mi van a kurva mező másik végén.

Nőzni nem arról szól, hogy az embernek van egy nagyon jó szövege, vagy hogy olyan ütős a szaga, vagy annyira jóképű. Nem is arról szól, hogy mennyi pénzt tud az asztalra letenni, nem arról, hogy mekkora panorámája van Budán, vagy hogy mekkora felnik vannak a kocsiján.

Nőzni nem ez a csávó.

Szóval a számokat nézve… világszerte több száz, ha nem ezer cég vagy önjelölt mester él meg ebből a szakmából. Egyes tréningek több ezer dollárba is kerülnek egy hétvégére. Itthon legalább öt cég van, akik szintén azzal foglalkoznak, hogy Benőket megtanítsák nőket megszólítani.

„De rajtam nem működnek a csajozós szövegek.”

Ez a leggyakoribb, amit hallottam. Persze, hogy nem, mert nincsenek csajozós szövegek.

„Szánalmas, ha egy férfinak ezt tanulnia kell.”

Ez pedig a másik kedvencem. Nőktől még megértem… kivéve, hogy a legtöbb csajt eleve úgy szocializálják, hogy tudjon pasizni (Cosmo, Szex és New York, etc.), illetve a férfiak leginkább a külsőre gerjednek, arra meg ott van az egész kozmetikai ipar. Közepes génállomány, havi egy kozmetikus, napi fél óra smink és készen is vagy az éjszakára anyukám.

A srácoknál sajnos nem ilyen egyszerű. Amelyik nem a focicsapatban nő fel vagy más olyan közegben, ahol vannak még igazi csávók, akkor nagyjából meg van lőve a választással. Gépkar aztán a sír öcsém.

A statisztikák is azt mutatják, hogy egy átlagos huszonéves nő kétszer annyit (és kétszer annyi emberrel!) szexszel, mint egy ugyanilyen korú pali.

Akkor miről is beszélünk, Benő, hogy te tudsz csajozni, ha a szemem előtt borítod ki szerencsétlen lányt, és közben epekedsz azért az Egyért, aki Igazán Megért Téged, csak az meg lehet épp egy rosszarcúval kefél valahol kutyában?

Aztán akkor melyikünk a szánalmas? J

Aki szerint meg később jobb lesz, az nézzen át az Érett Nők blogra.

A női emancipáció egy kicsit odavágott a férfiaknak, és mivel a szüleink jobbára a seggükbe dugták a fejüket a kérdést illetően, nem csoda, ha a helyzet katasztrofális, annyira, hogy kitermeljen egy ekkora réspiacot a self-help iparban.

S ez nem csak a fiúk érdeke – mert mi lesz a nőkkel, ha csak a társadalom nagyon kis része fog hozzájuk érteni?

Visszakanyarodva, 2010 végén azért megtaláltam az egyik hazai fórumát ennek a furcsa világnak, és gondolván, hogy majd ezek tudják a tutit, elnéztem egy találkozóra.

Amit láttam, az az élet minden szegletéből összeverődött bagázs volt: fószerek, akik talán a kollégáid, vagy együtt tanulsz velük az egyetemen. Arcok, akik jó haverok, meg érdekes emberek, de a nőket, á, Tibikém, hagyjuk.

Sokan voltak.

És rendkívül ügyetlenek.

Illusztráció a hazai közösségről

Persze a legtöbbjük nem tud angolul, vagy nem annyira, hogy kelljen, így az itthon fellelhető oktatásokból, DVD-kből meg könyvekből próbálták szedni magukra a skillt, de a történeteikből kiderült, hogy kevés sikerrel. Benne voltak a hobbiban már fél, egy éve, köztük volt katona is, és nő, na, nő az sehol.

Mi a tosz, gondoltam én, aztán feléjük se néztem jobbára, maximum a posztokat olvasgattam, meg írogattam, hogy én ezt meg azt szoktam, és ez meg az történik.

Bár ezen a ponton még mindig nem hittem az egészben, az élményeim magukért beszéltek… elkezdtem ügyes lenni. Nagyon. Rajtam kívül egyetlen egy aktív arc volt a közegben, Ádám, akinek a beszámolóit olvasva arra jutottam, hogy ebben a srácban van kraft, úgyhogy talán érdemes lenne összefutni vele… és onnantól bedurvultak a dolgok.

Folytköv. holnap.