Még mindig él bennem a kép, amint a Madách téren lógatjuk a lábunkat, gondolkodva hangosan, vagy az érzés, amikor ökölbe szorult a kezünk a ledarált Kultiplex mellett elsétálva. Sok mindenen rágtuk át magunkat, de ami a legjobban rezonált, úgy hiszem, azt már előttünk megírta a Tóth Árpád sokkal jobban:
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
- Lélektől lélekig, 1923
De javíts ki, ha tévedek. Nem tudom miért, de utána úgy hozta a fátum, hogy már nem voltunk egy frekvencián, sem térben, sem lélekben, de azt hiszem sokat el mond az, hogy ugyan ez már elég régen volt, az én csőrömet még mindig bassza, s elhiheted, nem csak azért, mert senki más nem ismer punk rock vicceket.
Lényegében annyit akartam elmondani, de már mióta, mikor némán üvöltöttem, hogy rájöttem baszki, rájöttem, hogy mi is az oka ennek az elidegenedés néven futó jelenségnek, amit mi leginkább úgy fogalmaztunk meg még anno, hogy hát vannak a sekélyes emberek, meg vannak a seggfejek, meg vagyunk mi, nagyjából.
Istenem, mennyire tévedtünk.
Nem állnék be a seggfej-tagadók táborába, mert ki kell mondani, hogy igenis léteznek, de a kellemetlen igazság az, hogy mi is azok voltunk akkor, egyrészt értetlenségből, másrészt pedig amiatt, ami ennek az egésznek a kulcsa: félelemből.
Mindenki fél. A nagyarcú seggfej az első sorban is fél, ahogy a sarokban ácsorgó kislányok is félnek. Félnek a bírálattól, félnek a kudarctól, félnek attól, hogy valakinek nem tetszenek, vagy hogy olyanokkal lógjanak, akik másnak nem tetszenek, meg félnek még egy csomó mindentől, de leginkább attól félnek, hogy ha őszinték lesznek, akkor az élet nem úgy fog működni, ahogy eddig, és eddig is éppen csak tolerálható sokszor, hát most képzeld el, mi lenne, ha.
Mi is féltünk, mert sérültünk már sokszor, ezért burkolóztunk cinizmusba, kényelmes pozíció az, sosem osztod csak sejteted a véleményed, de ezzel együtt is csak gyáva seggfejek voltunk, nem pedig meg nem értett tündérgyermekek, ahogyan kvázi aposztrofáltuk magunkat.
De amire rájöttem, illetve amit megtanultam, az az, hogy a félelemnek van egy nyelve, amit egyetemesen beszélnek a gyávák világszerte, ahol a jelentés, az átadott érzelem a szavak mögött bújik meg, óvatosan és diszkréten. Megtanulni félelmül az, ami a látszat fényév távolságot lenullázza, de csak akkor lehet, ha szilárd vagy, mint a szikla, mert csak akkor bíznak meg benned a gyávák, ha tudják, nem fogsz vele visszaélni, ha megmutatod, hogy te is félsz, de ennek ellenére tudod kezelni az érzéseidet.
Végső soron ezt jelenti férfinak lenni, azt hiszem. Bátorság nem az, amikor nem félsz, hanem ha úgy is meg tudsz csinálni valamit, hogy közben félsz.
Ha a fentiek megvannak, sok minden megváltozik. Fejre áll a világ. Csökken a düh, például, helyébe lép a megértés, ami különösen furcsa tud lenni néhány személy esetében, mert még gondolatban sem pozicionálnád magad bizonyos figurák mellé, de ez ilyen, az érzelmek egyetemesek, más is úgy fáj, ahogy mi fájunk, és más is úgy boldog, ahogy mi, csak a kiváltó okok térnek el. Valakinek mefedron, valakinek bakelit.
Ez a téma messzebbre vezet, de most csak ennyire van erőm, ha egyáltalán olvasod. Nem kell komolyan venni engem, én sem mindig gondolok magamra, mint hiteles kútfőjére a túlélésnek: a nap végén csak annyi számít, hogy ha belenézel a tükörbe, kit látsz, és az az ember hogy érzi magát a bőrében.
Én csak azt kívánom, hogy a fentiekre bár fele ennyi aljasság árán jöttem volna rá.
Remélem még leszünk egyszer közös frekvencián!
U.i.: kurvára nem másztam rá a csajodra bazdmeg!
