Nefelejcs blog

Tavaly nyár elején az örökké kedves-bájos Csilla rámírt, hogy van neki pár haverja, akik valami játékfilmet forgatnak, és hogy pont nagyon kellene nekik valami trainspotting-szerű lakás pár napra néhány jelenethez. Mire gondolsz, kérdeztem én álszenten, aztán kiderült, hogy hát az enyémet nem-e lehetne ilyenre használni.

Nosza, nekem nem kell kétszer elgondolkodnom ekkora baromságon, úgyhogy röviddel később már rám is írt Szombath Máté ügyvezetőizgató úr, hogy jönnének hétfőn, illetve jövő hétfőn, illetve... némi tologatás után csak eljöttek, az a lényeg.

Ilyen badass a dolog, tudniillik.

A Feketerigó, amennyire nekem átjött, az két fiatal srácról szól, az egyik züllött, a másik nem, így őt bele kell rángatni az életbe. Pia, drogok, szex és élni a rocknrollt. Én ezen mosolyogtam egyet, hogy hát erről miért pont filmet kell forgatni, amikor csinálni is lehet, de a lényegben a lényeg, hogy végre valahára finisbe ért a dolog. Ez azt jelenti, hogy azt az irgalmatlan munkát, amit a srácok beleraktak, azt rövidesen meg lehet majd csodálni, nagyvásznon, hosszan, kúlan megvágva, a nézők nagyobb örömére, szotyizó kritikusoknak meg majd kuss lesz, mert kultfilm lesz és kész.

"Igazán igazi punk, gecó"

Nekem egyébként a lakáson és pár véletlen áthalláson kívül semmi közöm az egészhez, bár elmentem statisztálni az egyik jelenethez, amit aztán lehet kivágnak, mert annyi színészi affinitásom van, mint egy bakternak vagy légnyomásos pedellusnak, ettől függetlenül vért verejtéket beletettek a fiúk-lányok. Aki kíváncsi a fejleményekre, az lájkolja meg jól a Skyward Pictures-t, ott posztolják majd a fejleményeket, meg díszbemutatót, meg majd főszereplők által aláírt ruhaneműket is onnan lehet rendelni.

Annyi hasznom azért volt belőle, hogy a közös képviselő "a filmes Gergő?"-ként hivatkozott rám legutóbb, ami azért bőven jobb, mint a "hülye drogos a harmadikon" meg az "azokat az élhetetlen állatok", úgyhogy köszi srácok, hogy segíthettem.

Rock'n'roll!

Van egy régi elképzelés arról, hogy az érzelem és az értelem egy alapvető szembenállásban vannak. A ráció és az emoció mint az életünket meghatározó, ellentétes pólusú erő. Hallgattam volna az eszemre, rossz megérzésem van, azt súgja az ösztönöm, helyesebbnek gondolnám, ha... pedig gyakorlati különbség az események szintjén nincs, legföljebb a motivációk megindoklásában. Kreálmány az egész.

Ezzel nagyjából félre is lehetne dobni az ügyet, meghagyva azt a pszichológusoknak és az ügyes saleseseknek, akik tudják, mikor, melyik szót kell használni valaminek a súlyozására, hisz mi ennél okosabbak vagyunk, és ettől tök jól érezzük magunkat.

Az ilyen illusztrációkkal meg nyilván a faszunk ki van.

Hagynám én ennyiben, csak az a bajom, hogy ha valami ennyire bele van ivódva a nyelvbe, akkor az a különbség szükségszerűen jelentkezik az ember ön- és helyzetértékelésében, ami egy csomó hamis problémához vezet. A hamis probléma ettől nem lesz kevésbé fájó, mert még senki sem gyógyult ki az évekig dédelgetett elmebajából egy verbális nyaklevestől (vagy egy simából, ami azt illeti).

Úgyhogy vegyünk egy valóságosabb ábrát (ami azt is megmutatja, miért nem vagyok pl. grafikus):

Tekintve, hogy mind a gondolatoknak, mind az érzelmeknek fiziológiai gyökerük van, ez talán pontosabb (bár gyerekesen buta leegyszerűsítés).

Amit érzek, az alapvetően kémiai folyamatok eredménye - amit pedig gondolok, az az érzelmi állapotom nyelvesített magyarázata. A kettő nem ellentétesen működik (így van az, hogy amikor az eszem és a szívem mást súg, akkor leginkább nem egy választási dilemma előtt állok, hanem racionalizálom, hogy be vagyok rezelve), hanem egymással kölcsönhatásban. Ugyanúgy bárki betegre tudja gondolkodni magát, ahogy a gondolatok is fixálják a rossz érzéseket externáliákon (vagy a jókat, nyilván esetfüggő).

Ha nem gondolom magam elég okosnak/jó képűnek, úgy elégtelennek fogom magam érezni olyan helyzetekben, ahol úgy vélem, hogy elég okosnak/ jó képűnek kell lenni a megoldáshoz. Így az elégtelenség érzet hozza magával a kudarcélményt. Ha megfordítom, és nem megyek le ezen a gondolati utcán, úgy nem merül fel kétségérzet, a dilemma, ha ilyen helyzetbe kerülök.

Ha gyengének érzem magam, akkor gyengének is fogom magam gondolni, és nem fogok olyan helyzetbe vágni, ahol a fizikai képességeimen múlik a végkimenetel - függetlenül attól, hogy objektíven teljesíteni tudnám-e a feladatot.

Béklyókat csak mi kötünk magunkra, a rossz érzéseinket magunknak tápláljuk.

Persze vannak mélyebb helyzetek, ahol nem negatív spirálról, hanem érzelmi-szellemi kútról beszélünk, de ez sem megoldhatatlan.

A kihívás abban rejlik, hogy ha be is indítjuk a kölcsönhatást egy pozitívabb irányba (ha rosszul érzem vagy rossznak tartom magam, akkor teszek/gondolok róla, hogy ne így legyen), akkor még mindig ellen kell állni a külvilágnak, akik a maguk tengelyei körül pörögnek, próbálván eldönteni, hogy jobbra, vagy balra menjenek, és meggyőzni minket is, hogy tartsunk velük...

Pedig a csavarnak csak lefele vagy felfele van menete.

Azért nem írtam sokáig a blogba, mert felvetettem magamnak egy feloldhatatlan álproblémát: mindenáron be akartam fejezni a csajozós trilógiát, mielőtt áttérek más témára. A baj persze nem azzal volt, hogy konzisztenciára törekedtem, hanem azzal, hogy nyárra már én nem lettem konzisztens a témával.

Persze az egész egy ártatlan délutáni beszélgetéssel kezdődött: egy lánynak meséltem az egész érdekességéről (illetve próbáltam neki eladni, hogy ez érdekes), ő meg elrendezte annyival, hogy de hát nem árt-e többet rágörcsölni ilyen módon, mint hagyni a dolgokat folyni maguktól?

Nyilván lezavartam a pályáról, de aztán ez a komment újra és újra felmerült a fejemben. Ekkortájt kezdtem konfrontálódni az egész self-help mozgalom visszásságaival, úgyhogy inkább elhúztam nyaralni, ejtettem a témát amennyire tudtam, a blog meg berekedt.

Majd egyszer írok erről bővebben is, ha már elég távol kerültem tőle és sikerül szisztematikusan összefoglalni, hogy mi is a bajom. Remélhetőleg így nem csak elmebetegeknek lesz érthető.

Mindenesetre még szemmel tartom a "Segítsünk fiúknak férfiak lenni" színteret, részben megszokásból, részben mert szeretek okoskodni. De hogy ne csak én szórakozzak vagy szörnyülködjek az aktuális információs Zepter-csodalámpákon, mesélek valamit.

Az ipar lényegi profitképző tevékenysége a szeminárium vagy bootcamp, ahol a csillogó szemű reményteljes ifjoncot (vagy nem annyira ifjoncot) a guruk jól kibélelik mentálisan, meg felkészítik lelkiekben, hogy na, akkor így működik a nő, meg így gondolkodik, és ha ezt mondod, meg majd azt, akkor majd leszop. Ezeknek a programoknak az árazása ÁFÁ-val együtt akár százezer is lehet, egy rövidebbet egy BKV bérlet árából megúszik az ember. Most azon a tényen, hogy férfiak mesélnek férfiaknak arról, hogy hogy működik a nő, vagy hogy ennyi pénzből aztán tényleg a legnagyobb szerencsétlen is talál magának valami komplexusos katasztrófát a mori kettőben egy estére, na, ezen ne akadjunk fel.

Több cég van, akik versenyeznek a vevőkért, úgyhogy a színtér szépen éldegél, a reménybiznisz jó biznisz.

Na most amiért ezt írom, az az, hogy a legújabb terméken már én is sírva röhögtem fel, mert az lesz, hogy kiáll az arc, és hat órában(!) kielemzi egy hosszú levélváltását egy társkeresőn egy nemzetközi modellel, akit utána sikerült is megfektetnie. A résztvevők számával és az árazással ez úgy egy százezres tétel lesz összesen, amivel piacilag ez lesz a legdrágább valaha elmondott csajozós sztori Magyarország történetében.

Én azon a véleményen vagyok, hogy nőzni az ember a nőktől tanul meg, kizárólag: minden más külső faktor maximum bátorítást adhat, vagy olyan rálátást, ami az egyszeri Bélának nem feltétlen egyértelmű elsőre. Ez mondjuk az elterjedt szalon nőgyűlölet esetében azért elkeserítő, hogy 2013-ban még embereknek el kell magyarázni, hogy nem azért nincs nőd, mert a női nem összeesküdött ellened, hanem mert kaktuszként kezeled őket, nem pedig emberként, de hát istenem. Sok még a munka elvtársak.

Az más kérdés, hogy az embernek lehetnek piszkos trükkjei meg irgalmatlan mákja, de ezért vállon verettetni magunkat, azzal a csavarral, hogy még pénzt is kérünk érte, na, arról nem tudom eldönteni, hogy irgalmatlan pofátlanság, vagy akkora zseniális ötlet, hogy én vagyok a seggfej, amiért nem nekem jutott eszembe.

Mert nekem is sikerült már egy gyönyörű nőt úgy ágyba vinnem, hogy kitaláltam a csillagjegyét két perc alatt, amitől persze paff volt. Én is paff voltam, hogy nem vette észre, hogy előtte megkérdeztem, nem nyári gyerek-e, majd utána egyből két csillagjegyet dobtam be, hogy vagy az egyik, vagy a másik.

Beszélgettünk még sokminden másról is, de tiltja a becsületem, hogy elmeséljem, meg a tény, hogy annyira részeg voltam, hogy a nagyjára már nem is emlékszem, de ha átutaltok nekem ötezer pénzt, akkor kitalálok valamit, ami elég hihetően hangzik, és még elő is adom úgy, hogy utána mindenki okosabbnak érzi majd magát, aki hallotta.

Okosabb persze nem lesz, de nekem lesz pénzem sörre.