Nefelejcs blog

Amíg nem múlsz el hat, addig a mikulás hozza a csukába a csokit.
Ha elmúltál tíz, akkor már gyanús, hogy nem a jézuska pakolja a távirányítós barbiet a fa alá.
Valamikor a középiskola alatt meg leesik az irodalom- és történelemórák között, hogy a Jancsi és Juliska, meg az összes más mese nem konkrétan csak a bennük szereplő hülyegyerekekről szólt. Mondhatni: mit szimbolizál az üvegcipő, és mit tudhatsz meg a társadalomról a Szépség és a Szörnyeteg alapján?

Az abszolút lesújtó ezekben azonban az, hogy rádruházzák azt az érzést, hogy a tündérmeséket már csípőből kezeled. Elvégre ezek a mítoszok könnyen szétszedhetőek, mire leérettségizel minimum agnosztikus leszel, nincs mikulás, nem félünk a sötétben, mert nincs szörny a szekrényben.

Aztán csak kiderül, hogy ez is csak egy önnyugtató kamu, még egy lepedő, amit magunk és a rideg valóság közé húzunk. Fázni rossz, a meleg jó, akkor is, ha kicsit büdös, vagy megfullaszt.

Mert mi van a nem egyértelmű mesékkel? Mi van azokkal, amik nem omlanak szét attól, ha korábban nyitsz be a nagyszoba ajtaján? Amelyiket nem csak apu vagy anyu mesél, miután betakart, hogy végre elaludj?

Apu tudja, hogy a Jancsi meg a Juliska az bullshit. De mi van azokkal a mesékkel, amit apu úgy ad tovább, hogy ő is elhiszi?

Mondhatni apu is fél a szörnyektől a szekrényben, úgyhogy neked is kell. Ugyanúgy, ahogy apu is várja minden évben a mikulást.

Úgyhogy neked is várnod kell.

Ezek a toposzok elférnek mint firkák valami középiskolás marxista matekfüzetének a szélén - de az alapreakciónk rájuk, a vállrántás, pontosan ugyanolyan mérnöki módon megtervezett magatartás, ami nem a sajátunk. Odaadták, hogy így kezeld.

Orwell és a duplagondol: két, a fejedben ellentétes gondolatot egyszerre tartani. Tudod, hogy nincs szörny a szekrényben. Mégis úgy viselkedsz, mint aki fél és másokat óv- a szörnyektől a szekrényben.

Ezek a mesék, a lepedők, a társadalmat összetartó gumipókok. Mindenki beveszi, mert összeomlana az egész. A slussz poén, hogy az összeomlást, mint félelmet előttünk görgetni csak elteri a figyelmet arról, hogy az összeomlás megtörtént, tegnap. Mint a tagadó alkoholista: nincsen problémám, az a napi négy liter bor csak arra kell, hogy.

Pőrén, lepedő nélkül a hidegben csak erről van szó:

Tanulj, dolgozz, dögölj meg. Közben megkopasztunk, és szeretnénk, ha tapsolnál hozzá.

Ezt te is tudod. Én is tudom.

Akkor mondd, milyen szörny van az ágy alatt, milyen mikulásra várunk, hogy ettől nem akarod felborítani az asztalt?

Mi mondatja velünk, hogy nincsen problémánk? Problémája másnak van?

Az alkoholista megmagyarázza nagyon jól, hogy ő nem az.

Te hogy magyarázod meg, hogy miért tapsolsz ahhoz, hogy szopatnak a sírig?

Ülök. Csörög a telefon. Nyelek egyet, felveszem a headsetet. Belekezdek a mondókámba, amit már álmomból felkeltve tudok (onnan tudom, hogy tegnap felkeltettek, és ezt mondtam jó reggelt helyett). Közben reménykedem, hogy a hangomból a színtiszta jóakarat cseng a vonal másik végén.

How may I help you?

Az egyik kezem a klaviatúrán, a másik az egéren. Az ügyfél baljában telefon, jobbjában a bráner. Vagy lehet az a fajta, aki nem szeret meztelenül telefonálni. Összeköt minket a frusztráció, az egyetemes 'essünk már túl rajta' érzése. Őt azért, mert a szombat esti intim programjába valami olyan gikszer kavart be, amihez egy vadidegen segítségét kell kérnie, engem pedig azért, mert fizetnek érte, hogy én legyek az a vadidegen.

Aztán beszél. Elpanaszolja, hogy az imént megkérte AnálGalamb előadóhölgyet, hogy nagylábujja szopogatása közben legyen kedves jobb kacsója hüvelykujját (és véletlen sem gyűrüs- mutató- vagy kisujját) ánuszába helyezni, de erre a hölgy nem volt képes. Megértően hümmögök, majd folytatja, hogy mivel ő a fizető ügyfél, a szolgáltatással, mint azt bizonyára megértem, most elégedetlen, ezért ha lennék szíves a pénzét visszautalni, azt megköszönné, hálásan.

Én ekkor a legnagyobb együttérzésemről biztosítva tájékoztatom a felhasználási feltételek betűjéhez híven, melyeket ő feliratkozáskor pipával szignálva maradéktalanul elfogadott, hogy sajnálatos módon használt szolgáltatást követően pénzvisszafizetést nem áll módunkban adni, ellenben biztosítom róla, hogy a panaszát továbbítom az ügyben kompetens Ügyfélszolgálatos Zoltánnak.

Az Ügyben Kompetens Ügyfélszolgálatos Zoltán az iroda másik végében ül, és még az ő "én már bazdmeg mindent láttam" szoborvonásai is Salvadore Daliba torzulnak, ahogy a képernyőjén kivillog a mondandóm az ügyfélpanaszt illetően.

Az ügyfél morog, zsörtölődik, előttem van, amint gyöngyözik a homlokán az izzadtság. Meg kell értenem mondja, hogy ő az ügyfél itt, és a szolgáltatást nem venné igénybe, amennyiben nem orvosoljuk a panaszát. Megnyugtatom, hogy haladéktalanul a végére járunk a dolognak, mi több, AnálGalamb előadóhölggyel is eldiskurálunk atyaiasan a vállalásokról és a maradéktalan szolgáltatás természetét illetően. Ezt az Ügyben Kompetens Minőségbiztosítási Eleonóra fogja végezni.

Én pedig a következő cigarettaszünetemben arra gondolok, hogy lehet akármilyen rossz az élet, azért nem engem basznak le a melóban, hogy nem tudtam bekapni a lábujjamat miközben beleülök a hüvelyk(és nem gyűrüs-, mutató- vagy kisujjamba).

Ettől függetlenül a rákövetkező szombaton azért mocskosul leiszom magam, és majd részegen hívogatok másokat, hátha továbbítanak valaki Ügyben Kompetens Vadidegenhez.

Közben pedig remélem, hogy jövő héten nem hív fel a felesége, hogy az egész affért letagadja, és az asztalt verve követelje majd a pénzét.

Amikor először kerestem állást életemben, nem vettek fel sehova. Semmi értelmesre legalábbis - az első iroda, amibe besétáltam, a Zepter-csodalámpa átverőműhelyé volt.

Akkor ütött be a gazdasági krach, nekem pedig csak egy érettségim volt, meg angol nyelvtudásom - ezzel nyugtattam magamat. A világ összeesküdött ellenem, beszorított egy lehetetlen helyzetbe, olyan falakat állított körém, amiket nem tudok megmászni.

De amire emlékszem, az az állati sok állás, amire nem jelentkeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy telefonon kezelek ügyfélpanaszokat, nem tudtam elképzelni, hogy felszolgálok valahol. Nem tudtam elképzelni, hogy kompromisszumot kötök, hogy többet fogok dolgozni, vagy hogy hétvégente. Az járt a fejemben, hogy ha most kapok egy állást, akkor egy hónap múlva hogy fogok elmenni arra a koncertre, ami pont kedd estére esik?

Világos, hogy nem a válság miatt nem kaptam állást. Nem a hitelszféra összeomlása húzta fel azokat a megmászhatatlan falakat, hanem én.

Ez a pervez mechanizmus vezetett ahhoz is, hogy lassan de biztosan lemondjak az álmaimról. Mert az lehetetlen. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy csinálom. Mert akkor kudarcot fogok vallani, és már az sem marad majd meg, hogy egyszer még megcsinálom.

Felváltotta az ambíciót a húgymeleg közeg, amit kiharcoltam magamnak. Persze a harc itt is csúsztatás - a közegbe belecsúsztam, aztán találtam magamnak kapaszkodót, hogy bele ne kelljen azért fulladni.

A kapaszkodás és önámítás évei alatt azonban ért elég külső hatás ahhoz, hogy valami alapvetően megváltozzon. A teher alatt nő a pálma elve alatt a legfontosabb változás nem a képességeim bővülése volt (hogy van sok dolog, amit régen nem tudtam megcsinálni, most pedig meg tudok), hanem hogy leomlottak a falak.

Mert valójában erről van szó: mindenki, aki előrébb van nálam, noha nagyjából ugyanarról a rajtvonalról indultunk, mással töltötte az idejét. Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljam megmászni a falat, vagy kitaláljam, hogy hogy lehet kikerülni a labirintusból, addig ők simán átmentek rajtuk - mert tudták, hogy nem léteznek.

Vagy hitték, édes mindegy.

Ennyi a tanulság. Az élet nagy labirintusa megmászhatatlan falaival nem létezik - csak egy végtelen pusztán állunk mind, ami dimbes-dombos. Élve kijutni lehetetlen.

A kérdés inkább az: téged hogy ér majd utól a halál? Abban a kráterben, ahol kezdted, félve attól, hogy leesel a falról?

Vagy futva, előre, szabadon, nem létező dolgokkal mit sem törődve?

Mert ez a nem mindegy.