Nefelejcs blog

Az utóbbi években a legkitartóbb beszédtéma köztem és a szeretteim között az a "Mikor fogsz már felnőni?" kérdése volt. Aggódó hangvétellel, méla undorral, esetleg elnéző félmosoly kísérte mindig, egy egy megértő "jó, jó, de..." replikával kezelve az esetleges fentartásaimat a kérdés jogosságával kapcsolatban.

Mindenesetre nyitott ember lévén hajlottam rá, hogy a kérdés mégiscsak jogos, hogy van egy fajta lineáris progresszió, aminek én korai, míg kedves szeretteim egy későbbi stádiumában vannak. A köztünk lévő távolság tehát valami mentális terepátrendezéssel-átrendeződéssel (építkezéssel vagy bombázással) áthidalható, vagyis egyszer majd megérkezek én is erre a nagy, boldog mezőre, amin kint van a tábla, hogy felnőtt lét, aztán akkor majd jó lesz, meg napsütés.

Ilyenformán mindig diplomatikusan válaszoltam, megnyugtatván őket, hogy nem vagyok menthetetlen elmebeteg, és hogy nem kell majd pár év múlva gyámság alá helyezniük, vagy lamentálni a sírom felett, hogy hejj, pedig jó gyerek volt, csak hülye. Ha előrébb nem is jutottunk ezzel a kérdés eldöntésében, legalább egy kölcsönös lelki hátvakarással felértek ezek a beszélgetések: ők nem aggódtak annyira, én meg megilletődtem, hogy jé, valaki vette a fáradtságot, hogy aggódjon értem eleve.

Viszont.

Most, hogy át még nem ugrottam a kerítést teljesen, de már látom, mi van a túloldalán, ha már itt ülök a tetején egy ideje, mármint a felnövésnek, kezdem megváltoztatni a hangvételemet a hátvakaró diplomatáról egy kevésbé megértő személyére:

Ennek a változásnak az a releváció az oka, hogy a kilenctől ötig terjedő felnőttlétnek az ígérete, az a napfényes rét, az nagyjából azzal egyenlő, mintha az ember kezébe nyomnának egy ásót, meg az utasítást, hogy hat méterrel a föld alatt van a boldogság gyémántja, majd 24/7 azt magyaráznák neki mindenhonnan, hogy a boldogság gyémántja a csúcs. Aki meg nem ás, az életre alkalmatlan, ha nem egyenesen közvesélyes vagy bolond.

Én meg vakarom a fejemet, hogy akkor emberek, akik fél lábbal a föld alatt vannak, magyarázzák nekem, hogy aggódnak, mert hol az ásóm?

Most, hogy én is lapátolom a földet, hétvégi cigiszünetekkel, egy kicsit jobban megértettem ennek a faramuci helyzetnek a miértjét, illetve azt, hogy miért nem osztoznak velem emberek azon a véleményen, hogy ez a földi pokol srácok.

Két lehetséges okot tudok erre: az egyik az, hogy a túlélési logika alapján logikusan hozott válaszokat adunk az életünk kérdéseire, még akkor is, ha a kérdésre adandó helyes válasz megváltozott (vagy létezik rá alternatíva).

A másik, hogy mindannyian bolondok vagyunk, csak ennek vannak a társadalom által elfogadhatóbb- és kevésbé elfogadható formái.

Ebben a perspektívában érthetőbb, hogy miért az az ideális, ha az ember kigürcöli a lelkét, hogy aztán hazamenjen, lenyomja az otthoni rutinokat, majd bevetődjön egy hangot- és képet adó doboz elé, ami az értelmetlen ásásról eltereli a figyelmét. Pont annyira veszi le a szabadság terhét, és pont annyira nyomorít meg, hogy az hosszú távon fenntartható legyen bizonyos addikciók mellett.

Fogyasztásra vagyunk nevelve, a polgári középosztálynál pedig a legoptimálisabb fogyasztó.

Az aggódó tekintetek és jóakaratú baszogatások innentől kezdve pedig azért logikusak, mert mint emberek, szükségünk van a döntéseink és gondolataink külső megerősítésére. Ebből a tudattalan magatartásból következik, hogy keressük azokat a visszhangkamrákat, ahol boldogság van és egyetértés: ez megfigyelhető a vallásos közösségeknél, a politikai táboroknál, a szubkultúráknál.

Ezek a (mentális- és fizikai) fogyasztói attitűdök azonban nem tudnak gond nélkül átlépni az érzelmeken, így szükségét érezzük annak, hogy a halmazon kívül álló idegen egyedeket diferenciáljuk magunktól, kivetítsük rá a frusztrációinkat, stb - míg pozitívabb esetben jön az aggódó baszogatás, hogy de hát szeretlek, miért nem vagy olyan, mint én? A szeretteinkre adunk, ha kívül esnek a visszhangkamrán, akkor pedig konfliktus van, azt pedig nem szeretjük, mert...

...mert végtére is, hozott válaszokból dolgozunk, olyan gondolatokat gondolunk, amiknek sosem tűnődtünk el sem a helyességén, sem az eredetén. Nőjjél fel, házasodj meg, nevelj gyereket, hízzál el, dögölj meg.

Ásd meg a saját sírodat.

Sajnálom. Én megpróbáltam, kérges a kezem. De máshogy látom a játékot, mint ti, és a hétvégi cigiszünetért nem éri meg élni.

De köszönöm az aggódást.

Csak nem kérek a visszhangkamrátokból.

Pár napja jött ki az indexen egy igen pozitív hangvételű cikk az eljövendő szebb időkről, amikor a mesterséges intelligencia és a gépesítés egy újabb ipari forradalmat fog hozni, annak minden azonnali negatív- és későbbi csodás következményeivel.

Alapvetően az a problémám ezzel a megközelítéssel, hogy inkább tűnik a progresszióba vetett hit techno-vallásos magyarázatának, mintsem a helyzet reális kiértékelésének. Mint embereknek, szükségünk van nagy világmagyarázatokra, és a modern felvilágosult ember csak annyiban más, mint piramist emelő elődjei, hogy a kultusz tárgyát változtatta meg egy racionálisabban magyarázható istenre, anélkül, hogy ezt a racionalitást teljes mélységében felfogná.

Mert addig rendben van, hogy közeleg a szingularitás, a gép-isten második eljövetele, vagy akármi, ami újra fogja írni a társadalmunk alapjait. Rendben van, hisz minden jel arra utal, hogy egyre közelebb kerülünk ehhez az állapothoz: a zsebünkben olyan készülékek lapulnak, amik simán verik azt, amivel a holdraszállást kikalkulálták, jön a google glass és a gesztikulációval vezérelt számítógép. Viszont ez a kép csalóka, hisz nem a jövő érkezéséről árulkodik, hanem azokról a mérnöki folyamatokról, amik a már megtörtént jövőt elhozzák az átlagember számára.

A holnap juppija, a holnap után szomszédja.

Ennek mentén én nem állnék be a megváltó progresszióban hívők táborába, mert emberi léptékekkel számolva a mi generációnkak nem a nyugodt jövő jut, hanem az azt megelőző, alighanem vesztésre ítélt küzdelem. A valóságban nem a gépek által hozott paradicsomba jutunk, hanem a Gibson által jósolt cyberpunk csatatérre.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez az elmélet túlléppet a köldöknézegetős borúlátáson, vagy egy purifikáló katasztrófa-esemény utáni áhítozáson: Gibson valósága nem a holnapé, hanem a jelen. A különbség csak annyi, hogy az lassan válik érzékelhetővé mindenki számára. Kamerák és azonnali, kábelek nélküi adatátvitel már a huszadik század nagy részében léteztek, okostelefonja viszont csak mostanra lett mindenkinek (Afrika pl. úgy néz ki, hogy át is ugorja a PC korszakot, amivel mi az elmúlt két évtizedben csatlakoztunk a hálóhoz: nekik már egyből az okostelefon lesz a régi szép idők).

Ez a tény, hogy a jövő lépésenként érkezik, és előtte egy normalizáción megy keresztül azt jelenti, hogy a változások nem változtatnak magán az emberiségen: minden lépés előre átesik egy olyan torzión, hogy azt előbb fogyaszthatóvá és feldolgozhatóvá tegye. Ez alapján az is kijelenthető, hogy mint emberiség nagyjából a kolumbuszi érában vagyunk, minden más már úgy került a kezünkbe, hogy komoly megrökönyödést ne okozzon.

Aztán kollektíven mégis ledöbbenünk, amikor ledobják az atombombát.

Szerencsére a mostani változás természete olyan, hogy nem fakad ki egy újabb világégésben (legalábbis nem a közeljövőben): ellenben már most abban a stádiumban van, hogy direkt érintsen olyanokat is, akiknek az értelmezési tartományán kívül esik a jelenség teljesen. Az ipari forradalom direktben érintette a kézimunkásokat, de akik így olcsóbban jutottak később ruhákhoz, azoknak felfogható volt a ruha, mint olyan, függetlenül attól, hogy azt egy munkás csinálta, vagy egy gép.

Csaknem azonos folyamat a kalózkodás és a filecserélés problémája: ahogy a szövőgyári munkásokat lecserélték a sokkal hatásosabb és olcsóbb gépek, úgy cserélik le a kiadók és terjesztők rendszerét a kód alapú szolgáltatások. A fogyasztó mindkét esetben annyit érzékel, hogy minden könnyebben és eddiginél bővebben elérhető.

A kód lehetővé tette a soha eddig nem látott elérhetőségét és olcsóságát korábban polgári luxusnak mínősített dolgok ezreinek, de ennek az állapotnak a létrejöttéhez szükség volt egy új pénznemre: az adatra.

Jelenleg akármilyen ingyenes szolgáltatást veszek igénybe, általám nem látott folyamatok folyamatosan beáraznak engem. Az értékem annál nagyobb, minél több adatot tud elkapni rólam, mert így többet érek azoknak, akik el akarnak nekem adni valamit (a folyamat pedig nem szigorúan a nethez köthető: a különféle klubkártyák is ugyanezt a célt szolgálják).

Most nem mennék bele ebbe bővebben, pláne, hogy a legtöbbünk egy vállrándítással elintézi a kérdést, mondván, na és, ezért csak azt szeretném belőle kiemelni, hogy azt az értéket, amit korábban súlyos ezrekért kaptunk volna csak meg, most adattal fizetjük ki. Ilyen módon beárazva már árnyaltabb képet kapunk a helyzetről.

Mert ha valami ennyire értékes, azzal érdemes üzérkedni: mivel az ezt cserélő és beárazó rendszer pedig a legtöbbünk számára láthatatlan vagy érthetetlen, így semmi beleszólásunk vagy érvényesíthető felügyeleti jogunk nincs a dolog felett.

(Ajánlom egyébként mindenkinek, hogy lesse meg, hogy látja őt pl. a Google, hátha így kicsit tapinthatóbbá válik, miről is beszélek)

A jövő pénzneme az adat, nyelve pedig a kód: a jövő bankrablója tehát nem egy mackós kasszafúró, hanem egy rafkós hekker, ahol a zsákmányt nem vasajtók és betonfalak őrzik, hanem kódokat futtató gépek. Az értékeidet be tudod csukni egy olyan szekrénybe, amit csak lángvágóval lehet felnyitni: az adataidat azonban nem.

Ez egy olyan bizalmi probléma, ami nem megengedhető egy olyan világban, ahol hamarosan wifiről vezérlünk a hűtőtől a tévéig mindent, vagy az autó számítógépére bízzuk vezetést. A repülőket már robotok vezetik: a következő 9/11-et nem snitzeres arabok fogják elkövetni, hanem laptopos cyberpunkok

Sajnálattal közlöm, hogy az árulkodó jelek ezúttal elmaradnak.

Hogy ez miért kéne, hogy érdekeljen, azzal a következőkben foglalkozom: mert a jövő itt van, és már akkor sem tudod megúszni, ha el akarsz bújni egy kő alá.

Amikor még kölyök voltam, az a fajta szerencsétlen, akinek lóg a takony az orrából, de arra sem képes, hogy egy papírzsepit kérjen, ha már az aputól kapott ruhazsebkendője lassan biofegyvernek minősül, akkor akárhányszor megkérdezték tőlem az iskolában, hogy "na, Gergő, mi leszel, ha nagy leszel?", mindig rávágtam, hogy vagy író, vagy semmi. Nem azért, mert valami elfojtott karakánság azért volt bennem, hanem mert anyu rajongott az irodalomért, meg az írókért, úgyhogy úgy voltam vele, hogy annyira nem lehet egy rossz dolog.

Aztán ez a kép így a fejemben is maradt, hogy én egyszer bizony író leszek. Tartotta magát akkor is, amikor hármasra szóbeliztem magyarból, meg akkor is, amikor kibasztak az ELTE-ről, mert basztam bejárni. Még mindig tart, egy kicsit, de egyre inkább felismerem annak, ami.

Van tehetségem hozzá. Ugyanúgy, ahogy a matekhoz is van, meg a testépítéshez is van, meg biztos a szőnyegfonáshoz is, csak azt pl. még sosem próbáltam, míg bezzeg matekból már gimi alatt kiderült, hogy a tehetségem pont arra elég, hogy táblát törölhetek vele, meg apámnak számoljak be az újabb karóról, aki legalább van annyira jólelkű, hogy nem gyilkol meg érte, pedig ezt tanítja negyven éve. Fiam, ne már.

A mateknál legalább hamar egyértelművé vált a képlet: a tehetség az épp arra elég, hogy később kelljen elkezdeni beletenni a marha sok munkát. Mert minden az: munka, munka meg munka. Megvilágosodás előtt-után ugyanúgy le kell vágni a fát.

De táblát törölni a tehetséggel pont annyi: túlbecsülni a képességünket, igazi tróger magabiztossággal, beleturhálni a más levesébe, mert hát bazmeg én ehhez értek, így, csuklóból, felőlem fára mászhatsz a mismás papírjaiddal haver.

Mert lehet, hogy egyszer író leszek. De nem köthetem magam ehhez a karóhoz, ameddig a lelkes amatőr szintjén állok, aki nem tette bele a munkát. Ugyanígy képzeltem magamról azt is, hogy értek a politikához, a filozófiához, meg mi minden máshoz. Hogy én lenyomok bárkit.

Nyomok hát. Leginkább egy álomképet le a saját torkomon.

Mert abban sokkal könnyebb lubickolni, mint beletenni a számolatlan mennyiségű munkaórát. Könnyebb köldököt nézegetni, mint dolgozni, meg azt valahogy megmagyarázni, ahogy kopik az amúgy sem jelentős versenyelőnyöm másokkal szemben.

De ez a gőgös ostobaság mással is jár - a vágyálom, a minek is képzelem magam teremt egy vakfoltot azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiknél nem volt tehetség, csak az erőfeszítés. Mert azt ugye nem ismerte el a tanítónéni, meg anyu meg apu sem dícsért meg érte, csak valahogy úgy alakult, hogy foglalkozott vele az ember pár ezer órát. Aztán jó lesz benne, vagy legalábbis úgy tűnik.

Mert elhinni nehéz. Mert itt nem ismerem fel a butábbakat, csak a szembeötlően okosabbakat. Mert itt minden döntés valami olyan felismerésből fakad, hogy úr ég, hát még mindig mennyire buta vagyok. Így azért valami más a dolog vetülete, hogy azoknál az egyértelmű "célra tarts és tüzelj" helyzeteknél olyan kockázatokat mérünk fel, ami a témához ténylegesen hülyének eszébe se jut.

Nem vagyok az, akinek hiszem magam.

De ezzel lehet csak én vagyok így.